Mi van ha a bennem bánatot, szomorúságot, félelmet, szorongást kiváltó dolgok helyett arra helyezem figyelmemet, ami örömmel tölt el? Ha egyszerűen arcomat a Nap felé fordítom. Mi van, ha nincs mit megoldani? Gondolj bele egy álmodba, amikor teljesen azonosulsz az álommal és próbálsz valamit megoldani: pl egy matek érettségit időre, vagy a beszélgetésben meggyőzni valakit az igazadról... mi van akkor, ha hirtelen rájössz hogy álmodsz? Én biztos hogy abban a szent pillanatban otthagyom a matek érettségit és az egész “kócerájt”. “Nincs mit megoldani.” (És nincs kit meggyőzni.) Felrepülök az égbe, nevetek, szárnyalok. Fürdőzöm a jelenlét ragyogó, éltető minden egyes szent pillanatában. Mi van akkor, ha nincs mit megoldani?

Nincs mit elfelejteni, feldolgozni, leküzdeni, nincs amivel lehetne bármit is csinálni. De persze van. Abban a dimenzióban ahol ezek a fogalmak léteznek, mindig van. Ott bizony sosincs vége, ott joggal mondhatod, sosincs vége. Ott mindig van mit megoldani, feldolgozni, csinálni. Azt érzem teljesen túlterhelődött (ez pont oda tartozó szó) bennem ez a dimenzió, vagyis inkább kimerült... Kimerült és oda jutottam, hogy nincs mit megoldani.

Inkább arcomat a Nap felé fordítom, árnyakkal nincs mit tenni. Az van amit látok, az van, amire a figyelmem irányul. Tágas, könnyed, szabadon szárnyaló dimenzióba tekintek... lehet ez a jövő? Nincs mit megoldani.

Milyen ha egy “varázs ugrással” oda helyezed magad, abba a dimenzióba ahol nincs mit megoldani? Ahol a megoldandó dolgok helyén tágasság van, boldogság, szabadság, öröm. Végtelen tágasság.

Tedd meg most! Létezik az a hely, és várja hogy egy varázs ugrással oda érkezz...

Oda, ahova tartozol, ahol valójában mindig is voltál.