Ezzel a zenével:

https://www.youtube.com/watch?v=1-vQ3POJ-Xo

Kísérő szemekkel:

Annak higgy, aki a te világodba utazva ad tanácsot. Aki eljön hozzád, vagy azért mert te meghívtad, vagy mert mikor lágyan kopogtat, te beengedted. Annak higgy, aki leül melléd otthonodban, és azt látja, amit te látsz, s érzi azt, amit te érzel. Aki saját "otthonából" próbál okos lenni, s téged bármiről is meggyőzni, azoktól óvakodj. Ő nem lát téged, nem érez téged. Azt látja ami körülötte van, s azon keresztül, fátylakon keresztül érzékel csak valamit a te világodból. Ő nem akar bejönni hozzád. Ő csak saját igazságát hirdeti, s elmerül önös képzelgésében.

És ha te mész látogatóba? Légy nagyon alázatos. Figyelj hova lépsz, mit érintesz. Óvatosan menj, vigyázva, nehogy leverj valamit. Fülelj nagyon, és járj nyitott szemmel.
Néha van, ami szeretne összetörni. Néha van, ami szeretne újjászületni. Ne keresd, csak figyelj, és az megmutatja magát. Járj az ő lépésének nyomában, oda lépj ahova ő. Mozdulj vele, kinek otthonában jársz, mintha az árnyéka lennél, kísérője, saját lelkének végtelen birodalmában...

***

Lágyan ég a tűz. Felmelegíti a szívet s beragyogja a szobát. Majd a nyitott ajtórésen át tovább áramlik, tágasabbra nyitva az ajtót. Utakat talál, folyosókat, lépcsőket, ajtókat, ablakokat... minden lehetséges utat és irányt felfedez, minden teret betölt. Végül már a kertben van, erdőszélén s a patakban, hullámok hátán fénynyalábokkal kergetőzöst játszik... forog, táncol, szalad velük, s a napsugarak örömmel fogadják. Örömmel, de tudják azt is, hogy velük örökre nem maradhat. Ő a Nap felé tart, tovább kell mennie. Viszi a víz, s újabb és újabb fénytársak símogatják, majd útjára bocsátják - messze még az otthon. Apró levélcsónakba ül, s a tájat nézi. Az örökké változót, ami oly sokszor otthona volt már, véges a végtelenből. Lehet mégiscsak megszerette? Megszerette benne Őt?

S apró fénykönnyek hullnak a sebes kis patakba, mind egy-egy emlék. Sok olyan van közöttük melyre korábban a pillanat szépségében azt mondta: igen erre emlékezni fogok. Fényképet készített róla tudatában, s megőrizte, most viszont sorra mind a patakba hull. Magától történik, egészen magától. Az emlékek a már folyóvá szélesedő vízfolyamba hullnak, s a belőlük keletkező apró buborékokkal játékos halak játszanak vidám keringőt. Némelyik talán be is kap egyet-egyet, s úgy nevet, mintha az a nevetés örökké tartana. Nevet hangosan az egész a világ, legbelül, a buborékban, a hal gyomrában. Harsányan, úgy hogy mindenhol hallható. Az most az univerzum legvidámabb pontja. S a pont már tágasság, végtelen űr. S ott van a Nap is, az ő napja. Ott van az, akit annyira  szeret. Visszatér, igen, visszatér.

Már milliónyi Napot lát. Véges s Végtelen számú napot. Olyan sokat, hogy az űr sötétje már mind ragyogó fényben úszik. Ahogy ő látja, minden egyöntetűen ragyog. Egységes dallam, halkan szóló egységes lüktetés. Az Örök Vanság. S ott van ő is, a piciny levél csónakban. Emlékkönnyeivel halak játszanak, ő pedig sebesen halad a Nap felé, a végtelen Nap felé.